Az élet sok szépet adott már nekem. Többek között egy kedves, bölcs barátot. A barátságunk a születésemkor kezdődött. A szomszédunk volt. Először csak vigyázott rám, nem pénzért, szeretetből. Aztán németül tanított, majd az irodalom felé fordította a tekintetem, és sokat mesélt az életről. Szerette az operát és a keserű csokoládét. Nagyon! Sokszor amikor átmentem hozzá, a kis rádióján operát hallgatott, keserű csokit eszegetett és ez volt számára az ünnep. Gyerek fejjel még nem értettem, hogyan lehet szeretni az operát, pláne a keserű csokit.
Naponta átmentem hozzá az iskola után. Beszélgettünk. Különös barátság volt, hiszen több, mint 50 év volt közöttünk. Amikor az első gyermekem megszületett, azt mondta, hogy meg kell szerettetni vele a zenét és ezt idejében kell elkezdeni. Három éves volt, amikor barátom javaslatára bérletet vettem és elkezdtünk járni az operába. Bevallom, nem volt egyszerű. Nem értettem a zenét, sőt egyenesen untam. Kérdeztem tőle, hogy ez nem fog változni? Mire ő türelemre intett. "Több út is vezet a zenéhez" - mondta. Tanulhatod gyerekkortól, első pillanattól magával ragadhat vagy szép lassan hagyod, hogy megérintsen. "Ez az út a leghosszabb" - mondta, "de egyszer biztosan megtörténik, épp amikor a legkevésbé számítasz rá." Azt javasolta, hogy páholyba vegyek bérletet, hogy ha belefárad a lányom, akkor le tudjam fektetni a kereveten. És ez így ment éveken át, az első felvonást megnézte, majd kis takaróval betakargattam a kereveten és hagytam, hogy álmában érje a zene ereje. Évek, sőt majd egy évtized is eltelt, és még mindig kívülről nézegettem befele, szemlélgettem és nem éreztem a zenét. Nem ragadott meg, de mivel barátom azt tanácsolta, hogy legyek türelmes, így én teljes odaadással vártam a pillanatot, hogy a zene angyalai magukkal ragadjanak.
Egyszer aztán úgy döntöttem, ez volt az utolsó év, többet nem veszek bérletet, mert nem értem és nem szeretem.
Már nem is emlékszem milyen indíttatásból, de úgy gondoltam, hogy opera hallgatói "pályafutásomat" méltóan Wagner Walkűrök lovaglásával fejezem be.
Jegyemet az első sorba vettem. Némi szkepticizmussal a szívemben leültem és vártam az előadást. A függöny felgördült, majd a zene véget nem érően elkezdett áradni. Sodort, magával ragadott! Elrepített. Már nem az Operaház nézőterén ültem, benne voltam a darabban, együtt lüktetett a szívem a zenével. Soha nem ismert érzés kerített hatalmába. Arra eszméltem, hogy a mellettem ülő hölgy megérintette a karom és papírzsebkendőt csúsztatott a kezembe. Akkor vettem észre, hogy sírok. Nem is sírok, zokogok...
Hát ennyi év után eljött hozzám a zene angyala és megérintett! Milyen sokat vártam rá - emberi számítás szerint mindenképpen. Valószínűleg az ő világukhoz képest alig :))).
Azóta más füllel hallgatom a zenét, más füllel az operát. Azóta telve van a szívem hálával. Sajnos ezt már nem tudtam elmesélni az én drága barátomnak, mert egy évvel korábban elment.
Számomra az opera maga az élet. A szenvedélyemmé vált éppúgy, mint a fekete csokoládé. Sokszor eltűnődöm azon, hogy vajon nem a barátom volt-e az az angyal, aki szeretetből visszajött hozzám és a szívemhez kötötte a zene láthatatlan selyemhúrjait. Kár, hogy nem tudtam megmutatni neki, hogy mindezt hogyan lehet megfűszerezni egy finom illattal. Ha tehetem minden operához más illatot keverek és teszek a párologtatóba (otthoni hallgatásra gondolok persze). Miután az illat betöltötte a teret, jöhet az előadás. Főzök egy finom teát, mellé készítek egy kis keserű csokit és beülök a kedvenc fotelomba. Ez maga a boldogság, maga az ünnep!
Múlt héten a Manont hallgattam és az alábbi illatot kevertem hozzá. Hangulatában tökéletesen illik a történethez. Damaszkuszi rózsa kis citromos felhanggal és keserűnarancs levél szösszenettel a közepén.
Lélekrepítő illatkompozíció párologtatóba vagy diffúzorba nem csak operához:
Damaszkuszi rózsa 1 csepp
Citrom 5 csepp
Keserű narancs levele 2 csepp
Drága Barátom! Végtelen hálával a szívemben gondolok Rád. Tudod, ha operába megyek, akkor mindig velem vagy. Viszek magammal egy kis csokit, egy kis illatot a táskámban és hagyom, hogy a zene minden sejtemet átjárja. Igazad volt, az élethez három dolog mindenképpen kell: opera, keserű csoki és óriási elfogadás. És akkor mindenre képesek vagyunk, még a nehézségekkel is szembe tudunk nézni :))).
KÖSZÖNÖM
